Mindig tudtam, hogy lennie kell egy ilyen Istennek! (I Knew There Had to Be a God Like That! by Charles E. Cowman)

[Részlet Charles E. Cowman egyik leveléből, melyet 1901 körül írt, és melyben beszámol a japán belföldi missziós útjaikon szerzett tapasztalataikról:]

A hét főből álló kis csoportunkkal hétfőn indultunk el Tokióból, és egész nap utaztunk. Még mielőtt ránk sötétedett volna, egy nagyobb városhoz érkeztünk, mely a hegyek közelében terült el. Éjszakára itt megálltunk, és hajnali 4-kor egy másik vonatra szálltunk. (…)

Később, ahogy leszálltunk a vonatról, a csoportunk egyik tagja azt javasolta, hogy mivel még csak szürkült, tartsunk egy utcai evangelizációs alkalmat. Így a vacsora után, melyet egy közeli fogadóban fogyasztottunk el, mindannyian kimentünk, és különböző utcasarkokon prédikáltunk. Az emberek tömegesen özönlöttek, és mi nagy szabadsággal tudtunk nekik Igét hirdetni.

Egy kicsivel 9 óra után értünk vissza a fogadóba, és mindannyian összegyűltünk az egyik kis szobában, hogy Istent dicsőítsük. Mialatt énekeltünk, a fogadós feljött a szobánkba, csendesen leült, és meghajtotta fejét. Majd ezt mondta: „Kérlek, énekeljétek el újra ezt a dalt!” Megtettük. Utána megkérdezte, kik vagyunk, és mi hozott bennünket e városba. Két órán keresztül beszélgettünk vele – merthogy még ő sem hallotta sohasem az evangéliumot.

Majd ezután mind aludni tértünk, mivel hajnali 3-kor már indultunk tovább. Ám e kedves férfi már jóval előttünk felkelt, és a szobalányokkal elkészíttetett számunkra egy meleg reggelit. Ahogyan jöttünk lefelé a lépcsőn, már ott várt ránk. Az arca ragyogott, ahogyan mondta: „Imádkoztam a ti Istenetekhez múlt éjjel, és békesség jött a szívembe!” Ujjongó örömmel indultunk tovább. (…)

Tateoka városa mögött egy hegy terült el. Felmásztunk a tetejére, és közben 42 várost és falut számoltunk meg, melyek mind e környéken voltak. Itt több mint 100 000 ember él, akiket még soha nem értek el az evangéliummal – akik Isten nélkül és remény nélkül tengetik életüket.

Már az első alkalommal is, amikor szolgáltunk, nagy szabadsággal tudtunk szólni. Egy idős asszony úgy hallgatott minket, mintha az élete múlna ezen. Majd odajött hozzánk, és ezt mondta: „Mindig tudtam, hogy lennie kell egy ilyen Istennek!”

Az alkalom vége felé pedig felállt egy férfi. Nagyon megindító volt, ahogyan így szólt: „Már 40 éve vártam arra, hogy halljam azt, amit ma hallottam! Bizonyos voltam benne, hogy nincs semmi a buddhizmusban, ami meg tudna engem menteni, és a szívemben valahol mindig éreztem: a hatalmas Istennek kell, hogy legyen valamilyen módszere, amely által a szegény bűnös üdvösséget találhat.”

Három héten keresztül látogattuk az ottani falvakat és városokat, naponta több mérföldnyit gyalogolva, miközben ezek a drága emberek szinte ostromoltak bennünket a keresztény anyagokért. S bár nagy készletünk volt, hamar elfogyott, és táviratoznunk kellett haza, hogy küldjenek még. Milyen lelkes olvasók az itteni emberek! (…)

Az egyik reggel, mikor elindultunk a hegynek felfelé, két idősebb férfival találkoztunk, akik a hegy tetején lévő pogány templomhoz igyekeztek. Megkérdeztük őket, van-e már szívbeli békességük. A válasz szívszorító volt: „Keresgélem az ajtót, de nem találom.”

Egyik nap egy olyan élményben volt részünk, melyet sohasem fogok elfelejteni. Az egyik faluból tartottunk éppen egy másik felé, amikor a mezőn dolgozgató asszonyok egy csoportját vettük észre. A feleségem intett nekik, hogy jöjjenek oda az út széléhez. Letették kapáikat, és jöttek, mivelhogy ritkán láttak arrafelé idegen asszonyt.

A feleségem megkérdezte őket, hallottak-e már valaha Istenről. A válaszuk ez volt: „Ó, igen, több istenünk is van itt kint a mezőn; és amott, abban a kis épületben is van egy jó pár isten, akiket imádunk.” A feleségem és egy másik, a Bibliát jól ismerő asszony erre elmondták nekik az evangélium drága, egyszerű és magával ragadó történetét. Az asszonyok élénken figyeltek, és hamarosan már az út mentén térdepeltek, imádkozva. E drága asszonyok ekkor hallották életükben először Jézus Nevét.

Mikor elköszöntünk tőlük, emlékeztettük őket: „Ne felejtsétek el, az igaz Isten Neve: Jézus!” Újra és újra ismételgették e szót; úgy indultunk tovább, hogy még akkor is azt mondogatták, hogy „Jézus, Jézus”. S alig mentünk egy pár métert, amikor egyikőjük lélekszakadva utánunk rohant, kiabálva, hogy „Várjatok, várjatok!”

A közelünkbe érve ezt kérdezte: „Mit is mondtatok, hogy hívják? Mondjátok el nekem újra a Nevét!” Az idegenül hangzó nevet már elfelejtette, de mi leírtuk neki egy darabka papírra. Úgy ballagott el tőlünk, hogy közben végig mondogatta: „Jézus, Jézus, Jézus”. …Hiszem, hogy a Dicsőség Földjén találkozok majd vele!

Majd egy nagyobb városon haladtunk keresztül. Ebédre megálltunk egy fogadónál, és a fogadós kedvesen megengedte, hogy használhassuk a tágas verandájukat arra, hogy ott alkalmat tartsunk. Kis szolgálócsoportunk kiállt oda, és énekelni kezdtünk. Elég nagyszámú tömeg gyűlt körénk. Több mint egy órás, rögtönzött evangelizációs alkalmat tartottunk. Közben esni kezdett, de senki sem akart elmenni. Még egy további órán keresztül ott álltak mindannyian, a víztől csepegő esernyőik alatt. Kétlem, hogy bármelyikük is hallotta volna korábban Jézus Nevét.

Megkérdeztem az egyik idős férfit, voltak-e már misszionáriusok ebben a régióban. A válasza így hangzott: „Mintegy 25 évvel ezelőtt elhaladt errefelé egy misszionárius, de azóta senkit sem láttunk.”

Ezek azok a dolgok, melyek igazán megérintik szívünket. Fizikailag igen megerőltető minden nap hosszú mérföldeket gyalogolni, és szinte folyamatosan alkalmakat tartani, de…

Nagyszerű ott lenni, hol a csata a leghevesebb;
ahol a legkeményebb csapatok küzdenek,
és ott az emberekért és Istenért harcba szállni!

ENGLISH:

[An excerpt from a letter written by Charles E. Cowman around 1901 describing one of their Japanese missionary inland trips:]

Seven of us left Tokyo on Monday and traveled all day, reaching a large city near the mountains before the nightfall. We stopped overnight and boarded another train at four in the morning. (…)

When alighting from the train one of our party suggested that as it was yet twilight, we hold a street meeting. So after supper in an inn we all went out and preached on various street corners. People flocked to hear, and we had great liberty. When we returned to the inn a little past nine, we gathered into one small room for a praise service.

While we were singing, the innkeeper came upstairs into the room and sat down quietly, bowing his head. He said, “Please sing that song again.” We did, and then he asked who we were and what had brought us to his city. We talked with him for two hours, as he had never heard the gospel.

Then all retired, as we had to start on our journey again at three o’clock the following morning. This kind man was up long before we were, having maids prepare a hot breakfast for us. When we came down the stairs he met us with a radiant countenance, saying, “I prayed to your God last night and peace came into my heart.” We left rejoicing. (…)

Back of Tateoka is a mountain. We climbed to its top and counted 42 towns and villages within close range. There are more than 100,000 people, utterly unreached, without God and hope.

At our first service we had great liberty in preaching. One old woman listened as if her life depended on it. She came and said, “I always knew that there ought to be a God like that.”

A man stood up at the close of the service and said in such a touching manner, “I have been waiting for 40 years to hear what I have heard tonight. I was sure there was nothing in Buddhism that could save me, and I felt that the great God must have some method by which the poor sinner might find salvation.”

For three weeks we visited villages and towns, walking many miles a day while the dear people just besieged us for literature. Although we had a large supply, it was soon exhausted and we had to wire for more. What readers these people are! (…)

One morning as we were starting out over the mountains we met two old men traveling to the temple at the top. We asked if they had found peace in their hearts. Pathetic was the answer, “I am feeling for the door, but cannot find it.”

We had an experience one day that I am sure I shall never forget. We were walking along from one village to another when we saw a large number of women working in a field. My wife beckoned to them to come to the roadside. They dropped their hoes and came, as a foreign woman was to them a rare sight.

She asked of they had ever heard of God. Their reply was, “Oh, yes, we have several gods right here in the field, and in that small building yonder are numbers of gods we worship.” My wife and her Bible woman told them the sweet story in all its simplicity and charm. They listened intently and soon were kneeling in prayer by the roadside. It was the first time these dear women had ever heard the name of Jesus.

When we parted, we said, “”Remember the name of the true God is Jesus.” They repeated it over and over again and we left them repeating, “Jesus, Jesus.” We walked on but a few yards when one of them came running after us almost breathless, crying out, “Wait, wait!”

When she came near she said, “What did you say that name was? Tell me His name again.” His strange name had been forgotten, but we wrote it on a piece of paper and she hobbled away saying, “Jesus, Jesus, Jesus.” I expect to meet her in glory land.

We passed through a large town and the innkeeper where we stopped for our noon meal kindly permitted us the use of a long veranda for service. Our little party of workers stood there singing, attracting quite a crows, and for more than an hour we held a red-hot gospel service. It began to rain, but the people refused to leave. They they stood for another hour under their dripping oil-paper umbrellas. I doubt if one had heard before the name of Jesus.

I asked one aged man if missionaries had visited this district. He replied, “About 25 years ago one passed through here, but we have not seen one since.” These are the things that pull at the heart strings. It is physically wearing to tramp miles every day and hold services almost continually, but

It is great to be out where the fight is strong,
To be where the heaviest troops belong,
And to fight there for man and God.

Source/Forrás: An excerpt from Mrs. Charles E. Cowman’s “Missionary Warrior”, New Condensed Edition, 1939., pages 75-79. Ford.: wordwatcherdawn

Békességet keresve és találva (Seeking and Finding Peace)

[Részlet Mrs. Charles E. Cowman „Missionary Warrior” („Harcos misszionárius”) című könyvéből, melyet misszionárius férje életéről írt, illetve amelyben beszámol arról, milyen missziós élményeik voltak Japánban (illetve más ázsiai országokban is), ahol a férjével együtt szolgált 1901 és 1917 között:]

Egyik este az egyik munkatársunk, miközben egy keskeny utcán haladt keresztül, ezt kiabálta a megafonjába: „Ma este a jimbocho-i missziós házban istentiszteletet tartunk, ahol Jézusról fogunk tanítani! Bárki, aki békességre vágyik, jöjjön el, hogy hallhasson az igaz Istenről!”

Egy kieső részen fekvő, kicsinyke otthonban egy idős házaspár üldögélt. A hirdetés hangja elérte őket. „Bárki, aki békességre vágyik…” E mondat szinte dallamként csengett fülükbe, és az idős nagymama ezt gondolta: „Békesség! Milyen csodás szó, de ugyan hol található? Lehetséges volna, hogy a sokévnyi, fárasztó keresésünk után mégis megtalálhassuk a békességet? Talán ezek az idegenek meg tudják mondani. Elmegyek!”

Ez a kicsi, idős asszony elsőként érkezett aznap este. Idős kora miatt már igen hajlott volt; botjára hajolva sántikált. Az első sorban ült le, és figyelmesen hallgatta az ott elhangzottakat. Az alkalom véget értével megtudtuk élete történetét. Hatvan évvel ezelőtt hozzáment egy nagyszerű fiatalemberhez. Közös életük elkezdésekor úgy döntöttek, hogy igaz életet szeretnének élni. Mivel a vallási vezetőik a pogány papok voltak, természetesen ezt az elhatározásukat velük is megosztották, és hűségesen eljárogattak a templomba. Minden vallási ünnepet gondosan megtartottak, és minden bálványistent odaszántan imádtak. Ám az évek múlásával még mindig bennük volt ugyanaz a szívbeli vágyódás, melyet semmi nem tudott lecsillapítani.

A vallásuk papja azt mondta nekik, hogy ha végigjárják a földjük különböző pogány templomait, békességet találnak. Akkoriban még elég sok pénzük volt, nem kellett a megélhetésért dolgozniuk, így neki is vágtak a saját béke-keresésüknek. Zarándokok lettek; az életüket teljesen odaszentelték a vallásnak. Évről évre egyre csak vándoroltak, sok száz mérföldnyi utat tettek meg, gyakran fenn a hegyekben, ahol egy-egy néma bálvány szobra állt. Sokórányi kemény túrázás után jutottak el egy-egy szentélyhez, ahol a szentély papjától írott imádságokat kaptak. De e helyekről úgy mentek haza, hogy a szívükben még mindig ugyanazt a tompa fájdalmat érezték.

A pénzük idővel elfogyott, és már túl idősek lettek az utazgatásokhoz. Tokióba jöttek, és egy kis szobában telepedtek le, várva a véget.

Ez az idős asszony két héten keresztül minden egyes este eljött. És egyik este a régi, kétségbeesett arckifejezése eltűnt; az arcán szinte mennyei fény ragyogott, ahogyan mondta: „Békességet találtam. Megtaláltam Jézust!”

A férjét is elhozta magával. A szószék mögött, a falon egy transzparens függött, melyre a Máté 11:28 volt írva: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” Az idős férfi is nagyon meghatódott. Könnyek peregtek le ráncos arcán. Rámutatott a feliratra, és ezt mondta: „Még soha nem hallottam ennyire kegyelem-teljes szavakat!” És ő is megtért az Úrhoz.

Ez a házaspár – akiket magunk között csak úgy hívtunk, hogy „a várakozásban együtt megöregedett pár” – folyamatos inspirációvá vált számunkra. S e házaspár csak kettő volt azon rengeteg emberből, akik már sok-sok éve csak a sötétségben tapogatóztak, komolyan vágyakozva arra, hogy találjanak valamit, ami a szívük legmélyebb szükségeit valóban be tudná tölteni. (Mrs. Charles E. Cowman)

**********

Krisztus nélkül – nincs békesség!

Lásd azt a szegény lelket, akit a pokol kutyái üldöznek – olyan sebesen menekül, mint a szél, de üldözői annál gyorsabban járnak nyomában!

A világ örömeiben keres menedéket, de a pokolbéli kutyák csaholása megrémíti őt a vidámság tanyájában.

Azon igyekszik, hogy a jó cselekedetek hegyére nagy erőlködéssel felküzdje magát, de lábai túl gyengék hordozni őt ahhoz, hogy ki tudjon kerülni a zsarnok uralma alól.

Lépteit megkettőzi; irányt változtat; jobbról balra tér – de a pokol kutyái túl gyorsak, és szimatuk jobb annál, semhogy prédájukat elveszítenék.

Míg csak Jézus Krisztus meg nem nyitja kebelét, hogy e szegény, üldözött lelket elrejtse Magában – addig e léleknek nem lesz békessége! (Charles Spurgeon)

ENGLISH:

[Mrs. Charles E. Cowman describing their missionary experiences in Japan (and in other Asian countries, too) between 1901-1917:]

One night while passing through a very narrow street, one of our number shouted out through the megaphone, “A Jesus Doctrine meeting will be held tonight at the mission hall in Jimbo-cho. Anyone desiring peace come and hear about the true God.”

In a little out-of-the-way home sat an aged couple, and the sound reached them. “Anyone desiring peace.” It was like music, and the old grandmother thought, “Peace! What a lovely word, but where can it be found? Can it be that after all our weary years of searching, at last we shall find peace? Perhaps these foreigners can tell us. I will go.”

The little woman was the first arrival of the evening. She was bent with age and hobbled along with a cane. She sat on the front seat and listened raptly. At the close of the service, we learned something of her life story. Sixty years before, she had married a fine young man. When they started life together, they decided they would lead righteous lives. As the heathen priests were their religious leaders, they naturally consulted them, becoming faithful attendants at the temple. Every heathen festival was observed and each idol devoutly worshiped. But as the years went on, they still had the same heart yearnings which were never satisfied.

The priest told them that if they would visit the various temples of the land, they might find peace. They had considerable money and were not obliged to work for their living, so they started on their quest. They became pilgrims, devoting their lives to religion. Year after year they tramped hundreds of miles, often far up in a mountain where stood a dumb idol. Hours of hard climbing took them to some shrine where they received written prayers from the priest in charge. But they always returned with same dull ache in their hearts.

Their money was now all spent and they were too old for traveling. They had come to Tokyo and settled down in a tiny room to wait until the end.

The aged woman came every night for two weeks. But one night the old despairing look had vanished, and in her face was a heavenly light as she said, “I have found peace. I have found Jesus.”

She brought her husband. Over the pulpit hung a banner with Matthew 11:28: “Come unto me, all ye that labor and are heavy laden, and I will give you rest.” The old man was fairly entranced. Tears began to trickle over his wrinkled cheeks. Pointing to the banner he said, “I never heard such gracious words.” He, too, was converted, and this couple, whom we named “Grown Old Waiting,” became a continual inspiration to us. They were just two of many who had groped for long years in darkness earnestly yearning for something that would satisfy the needs of their hearts. –Mrs. Charles E. Cowman

**********

Without Christ there is no peace.

See that poor soul hunted by the dogs of hell– It flies swift as the wind, but far faster do the hunters pursue.

It seeks a covert yonder in the pleasures of the world, but the baying of the hell-hounds affright it in the festive
haunts.

It seeks to toil up the mountain of good works, but its legs are all too weak to bear it beyond the oppressor’s rule.

It doubles; it changes its track; it goes from right to left, but the hell-dogs are too swift of foot, and too strong of wind to lose their prey.

Until Jesus Christ shall open his bosom for that poor hunted thing to hide itself within, it shall have no peace. – Charles Spurgeon

Source/Forrás: An excerpt from “Missionary Warrior”, New Condensed Edition, 1939., pages 55-56) and
http://www.gracegems.org/11/without.htm Ford.: wordwatcherdawn

 

Roncsok befogadója! (A Receiver of Wrecks by J.H. Jowett)

John Henry Jowett (1864 – 1923)

„Ez bűnösöket fogad magához!” (Luk. 15:2)

A cím, melyet ezen elmélkedésnek adtam, néha olyan újsághirdetések főcímeként szerepel, amelyeket egyes, Kanada északnyugati partjainál tevékenykedő üzletemberek szoktak feladni. Ezek az emberek magukat mint „hajóroncsok befogadóit” hirdetik. Már az első alkalommal is, ahogyan megláttam, e kifejezés különösen nagy benyomást tett rám, és a gondolataim szinte azonnal a mi Urunk munkájára terelődtek. Merthogy egy bizonyos értelemben az Ő munkálkodása teljesen egyedülállónak számított: a Názáreti Jézus a „roncsok befogadója” volt! Ő nem azok kedvéért jött e világba, akik ‘egészségesek’ voltak. Azokért a ‘csónakroncsokért’ jött, amelyeket már viharok űztek, kergettek és lökdöstek a szikláknak, s melyek már alig tudtak a víz felszínén maradni. Azért jött, hogy barátja legyen a gazdátlan, elhagyott hajóknak – azoknak, amelyek már csak a hajótestből állnak, elveszítették iránytűjüket, motorjukat és vitorlájukat, és ide-oda hányódnak a dühös mélység fölött. „Ez az ember befogadja a roncsokat!”

Senki más nem akarja őket. Hol van ugyanis egy barátságos ‘parti őr’ egész New York-ban vagy Londonban – hacsak nem egy olyan valaki, aki maga is Jézus Krisztus tanítványa? Hol van egy nyitott, befogadó ‘kikötő’ – azon kívül, melyet Jézus Krisztus maga épített? Itt például arra a menedékházra gondolok, melyen a következő invitálás világít: „Menedék a nincsteleneknek!” És a Water Street-i Misszió kivilágított feliratát is nagyon szeretem: „Különösen a részegeseket hívjuk nagy szeretettel!” Ám ezek mind-mind Krisztus kikötői, és az itt őrködők az Ő bátor legénységének tagjai. Ám hol van egy olyan nem-keresztény kikötő, amely tényleg a roncsok számára van fenntartva? Hol van egy olyan valaki, aki befogadja ezeket az emberi roncsokat; magához hívja őket, hogy újjáteremtse, majd aztán újra kiküldje őket, lobogó zászlókkal, hogy üdvösséges módon munkálkodjanak – pontosan ugyanazokon a vizeken, melyek hullámait korábban szelve e ‘hajók’ teljesen tönkrementek?

Már jó ideje, hogy az angol történész, Cotter Morrison megjelentette az azóta már a feledés homályába került művét („Az ember szolgálata”), és én is csak azért említem meg most, mert van benne egy mondat, amikor is az író úgy nyilatkozik, hogy lehetetlen a hajóroncsokat újra egészséges tengerjárókká átalakítani, merthogy: „Semmi értelme a dolgokat eltitkolni: a rossz szívre nincsen gyógymód!” Más szavakkal: egy hajóroncs már soha nem indulhat neki a tengernek. Jézus Krisztus azonban ezt soha nem mondja senkiről sem! Számára nincs olyan csónak, amely már „túl messzire ment”. Amit az író Chesterton mond az egyik főhőséről, Browning atyáról, szintén elmondható a mi Megváltónkról, jóllehet teljesen egyedülálló módon értelmezve: „A kitaszítottak barátja volt – mindazoké, akiket még a számkivetettek is kivetettek maguk közül.” Jézus számára semmi sem volt lehetetlen! „Még ha meghal is, akkor is él!” (Ján. 11:25) Igen, Krisztus Jézusban ezek a régi roncsok átformálódnak, és új teremtések lesznek. Ez az Ember befogadja a roncsokat: beérkeznek az Ő kikötőjébe, megterhelten és már-már elsüllyedve; majd kivitorláznak az Ő szeretete zászlaja alatt, és íme – újjá lett minden!

ENGLISH:

“This man receiveth sinners.” (Luke 15:2.)

The title which I have given to this meditation may sometimes be seen as one of the headlines on the business announcements of certain men on the Northwest coast of Canada. They advertise themselves as “receivers of wrecks.” The first time I saw the phrase it struck me with peculiar impressiveness, and my mind travelled very quickly to the work of our Lord. For, in a way, that is altogether unique. Jesus of Nazareth was a “receiver of wrecks.” He did not come into the world for the sake of “them that are whole.” He came for the sake of the boats

that have been driven out by tempests, and smashed against the rocks and can hardly keep afloat. He came to befriend the derelicts, the mere hulls that have lost compass, and engine, and sails, and are just drifting about the envious deep. “This man receiveth wrecks.”

Nobody else wants them. Where is there a friendly coastguardsman in all New York or London except he be a disciple of Jesus Christ? Where is there an open, hospitable harbour except those which Jesus Christ Himself has built? I think of one home which flashes out the invitation, “Refuge for the destitute”! And I love the shining line at the Water StreetMission, “Drunkards specially invited!” But these are Christ’s harbours, and the men on the lookout belong to His brave crew. But where is there a non-Christian haven for wrecks? Who is there who receives these human derelicts, and receives them to recreate them, and to send them out again, with banners flying, to do saving work on the very waters where they met their ruin?

It seems a long way back to Cotter Morrison, and his forgotten book, “The Service of Man,” and I only recall it because of one sentence in which he confesses the impossibility of converting derelicts into sound seagoing liners: “It is no use disguising the matter, there is no remedy for a bad heart.” That is to say, the wreck can never sail again! Jesus Christ never says that of anybody. No boat is ever ” too far gone. ” What Chesterton says of Browning can be said of our Saviour in an altogether incomparable way: “He was the friend of outcasts whom even outcasts cast out.” He had no impossibles. ”Even though he were dead yet shall he live!” Yes, the old wrecks are refashioned, they are new creations in ChristJesus. This Man receiveth wrecks: they come into His harbour heavy-laden and almost sinking; and they sail out again under the banner of His love, and behold! all things are become new!

Source/Forrás: An excerpt from J.H. Jowett’s book, “The Friend on the Road”, 1922. Source of illustration: here.  Ford.: wordwatcherdawn.