Mindig tudtam, hogy lennie kell egy ilyen Istennek! (I Knew There Had to Be a God Like That! by Charles E. Cowman)

[Részlet Charles E. Cowman egyik leveléből, melyet 1901 körül írt, és melyben beszámol a japán belföldi missziós útjaikon szerzett tapasztalataikról:]

A hét főből álló kis csoportunkkal hétfőn indultunk el Tokióból, és egész nap utaztunk. Még mielőtt ránk sötétedett volna, egy nagyobb városhoz érkeztünk, mely a hegyek közelében terült el. Éjszakára itt megálltunk, és hajnali 4-kor egy másik vonatra szálltunk. (…)

Később, ahogy leszálltunk a vonatról, a csoportunk egyik tagja azt javasolta, hogy mivel még csak szürkült, tartsunk egy utcai evangelizációs alkalmat. Így a vacsora után, melyet egy közeli fogadóban fogyasztottunk el, mindannyian kimentünk, és különböző utcasarkokon prédikáltunk. Az emberek tömegesen özönlöttek, és mi nagy szabadsággal tudtunk nekik Igét hirdetni.

Egy kicsivel 9 óra után értünk vissza a fogadóba, és mindannyian összegyűltünk az egyik kis szobában, hogy Istent dicsőítsük. Mialatt énekeltünk, a fogadós feljött a szobánkba, csendesen leült, és meghajtotta fejét. Majd ezt mondta: „Kérlek, énekeljétek el újra ezt a dalt!” Megtettük. Utána megkérdezte, kik vagyunk, és mi hozott bennünket e városba. Két órán keresztül beszélgettünk vele – merthogy még ő sem hallotta sohasem az evangéliumot.

Majd ezután mind aludni tértünk, mivel hajnali 3-kor már indultunk tovább. Ám e kedves férfi már jóval előttünk felkelt, és a szobalányokkal elkészíttetett számunkra egy meleg reggelit. Ahogyan jöttünk lefelé a lépcsőn, már ott várt ránk. Az arca ragyogott, ahogyan mondta: „Imádkoztam a ti Istenetekhez múlt éjjel, és békesség jött a szívembe!” Ujjongó örömmel indultunk tovább. (…)

Tateoka városa mögött egy hegy terült el. Felmásztunk a tetejére, és közben 42 várost és falut számoltunk meg, melyek mind e környéken voltak. Itt több mint 100 000 ember él, akiket még soha nem értek el az evangéliummal – akik Isten nélkül és remény nélkül tengetik életüket.

Már az első alkalommal is, amikor szolgáltunk, nagy szabadsággal tudtunk szólni. Egy idős asszony úgy hallgatott minket, mintha az élete múlna ezen. Majd odajött hozzánk, és ezt mondta: „Mindig tudtam, hogy lennie kell egy ilyen Istennek!”

Az alkalom vége felé pedig felállt egy férfi. Nagyon megindító volt, ahogyan így szólt: „Már 40 éve vártam arra, hogy halljam azt, amit ma hallottam! Bizonyos voltam benne, hogy nincs semmi a buddhizmusban, ami meg tudna engem menteni, és a szívemben valahol mindig éreztem: a hatalmas Istennek kell, hogy legyen valamilyen módszere, amely által a szegény bűnös üdvösséget találhat.”

Három héten keresztül látogattuk az ottani falvakat és városokat, naponta több mérföldnyit gyalogolva, miközben ezek a drága emberek szinte ostromoltak bennünket a keresztény anyagokért. S bár nagy készletünk volt, hamar elfogyott, és táviratoznunk kellett haza, hogy küldjenek még. Milyen lelkes olvasók az itteni emberek! (…)

Az egyik reggel, mikor elindultunk a hegynek felfelé, két idősebb férfival találkoztunk, akik a hegy tetején lévő pogány templomhoz igyekeztek. Megkérdeztük őket, van-e már szívbeli békességük. A válasz szívszorító volt: „Keresgélem az ajtót, de nem találom.”

Egyik nap egy olyan élményben volt részünk, melyet sohasem fogok elfelejteni. Az egyik faluból tartottunk éppen egy másik felé, amikor a mezőn dolgozgató asszonyok egy csoportját vettük észre. A feleségem intett nekik, hogy jöjjenek oda az út széléhez. Letették kapáikat, és jöttek, mivelhogy ritkán láttak arrafelé idegen asszonyt.

A feleségem megkérdezte őket, hallottak-e már valaha Istenről. A válaszuk ez volt: „Ó, igen, több istenünk is van itt kint a mezőn; és amott, abban a kis épületben is van egy jó pár isten, akiket imádunk.” A feleségem és egy másik, a Bibliát jól ismerő asszony erre elmondták nekik az evangélium drága, egyszerű és magával ragadó történetét. Az asszonyok élénken figyeltek, és hamarosan már az út mentén térdepeltek, imádkozva. E drága asszonyok ekkor hallották életükben először Jézus Nevét.

Mikor elköszöntünk tőlük, emlékeztettük őket: „Ne felejtsétek el, az igaz Isten Neve: Jézus!” Újra és újra ismételgették e szót; úgy indultunk tovább, hogy még akkor is azt mondogatták, hogy „Jézus, Jézus”. S alig mentünk egy pár métert, amikor egyikőjük lélekszakadva utánunk rohant, kiabálva, hogy „Várjatok, várjatok!”

A közelünkbe érve ezt kérdezte: „Mit is mondtatok, hogy hívják? Mondjátok el nekem újra a Nevét!” Az idegenül hangzó nevet már elfelejtette, de mi leírtuk neki egy darabka papírra. Úgy ballagott el tőlünk, hogy közben végig mondogatta: „Jézus, Jézus, Jézus”. …Hiszem, hogy a Dicsőség Földjén találkozok majd vele!

Majd egy nagyobb városon haladtunk keresztül. Ebédre megálltunk egy fogadónál, és a fogadós kedvesen megengedte, hogy használhassuk a tágas verandájukat arra, hogy ott alkalmat tartsunk. Kis szolgálócsoportunk kiállt oda, és énekelni kezdtünk. Elég nagyszámú tömeg gyűlt körénk. Több mint egy órás, rögtönzött evangelizációs alkalmat tartottunk. Közben esni kezdett, de senki sem akart elmenni. Még egy további órán keresztül ott álltak mindannyian, a víztől csepegő esernyőik alatt. Kétlem, hogy bármelyikük is hallotta volna korábban Jézus Nevét.

Megkérdeztem az egyik idős férfit, voltak-e már misszionáriusok ebben a régióban. A válasza így hangzott: „Mintegy 25 évvel ezelőtt elhaladt errefelé egy misszionárius, de azóta senkit sem láttunk.”

Ezek azok a dolgok, melyek igazán megérintik szívünket. Fizikailag igen megerőltető minden nap hosszú mérföldeket gyalogolni, és szinte folyamatosan alkalmakat tartani, de…

Nagyszerű ott lenni, hol a csata a leghevesebb;
ahol a legkeményebb csapatok küzdenek,
és ott az emberekért és Istenért harcba szállni!

ENGLISH:

[An excerpt from a letter written by Charles E. Cowman around 1901 describing one of their Japanese missionary inland trips:]

Seven of us left Tokyo on Monday and traveled all day, reaching a large city near the mountains before the nightfall. We stopped overnight and boarded another train at four in the morning. (…)

When alighting from the train one of our party suggested that as it was yet twilight, we hold a street meeting. So after supper in an inn we all went out and preached on various street corners. People flocked to hear, and we had great liberty. When we returned to the inn a little past nine, we gathered into one small room for a praise service.

While we were singing, the innkeeper came upstairs into the room and sat down quietly, bowing his head. He said, “Please sing that song again.” We did, and then he asked who we were and what had brought us to his city. We talked with him for two hours, as he had never heard the gospel.

Then all retired, as we had to start on our journey again at three o’clock the following morning. This kind man was up long before we were, having maids prepare a hot breakfast for us. When we came down the stairs he met us with a radiant countenance, saying, “I prayed to your God last night and peace came into my heart.” We left rejoicing. (…)

Back of Tateoka is a mountain. We climbed to its top and counted 42 towns and villages within close range. There are more than 100,000 people, utterly unreached, without God and hope.

At our first service we had great liberty in preaching. One old woman listened as if her life depended on it. She came and said, “I always knew that there ought to be a God like that.”

A man stood up at the close of the service and said in such a touching manner, “I have been waiting for 40 years to hear what I have heard tonight. I was sure there was nothing in Buddhism that could save me, and I felt that the great God must have some method by which the poor sinner might find salvation.”

For three weeks we visited villages and towns, walking many miles a day while the dear people just besieged us for literature. Although we had a large supply, it was soon exhausted and we had to wire for more. What readers these people are! (…)

One morning as we were starting out over the mountains we met two old men traveling to the temple at the top. We asked if they had found peace in their hearts. Pathetic was the answer, “I am feeling for the door, but cannot find it.”

We had an experience one day that I am sure I shall never forget. We were walking along from one village to another when we saw a large number of women working in a field. My wife beckoned to them to come to the roadside. They dropped their hoes and came, as a foreign woman was to them a rare sight.

She asked of they had ever heard of God. Their reply was, “Oh, yes, we have several gods right here in the field, and in that small building yonder are numbers of gods we worship.” My wife and her Bible woman told them the sweet story in all its simplicity and charm. They listened intently and soon were kneeling in prayer by the roadside. It was the first time these dear women had ever heard the name of Jesus.

When we parted, we said, “”Remember the name of the true God is Jesus.” They repeated it over and over again and we left them repeating, “Jesus, Jesus.” We walked on but a few yards when one of them came running after us almost breathless, crying out, “Wait, wait!”

When she came near she said, “What did you say that name was? Tell me His name again.” His strange name had been forgotten, but we wrote it on a piece of paper and she hobbled away saying, “Jesus, Jesus, Jesus.” I expect to meet her in glory land.

We passed through a large town and the innkeeper where we stopped for our noon meal kindly permitted us the use of a long veranda for service. Our little party of workers stood there singing, attracting quite a crows, and for more than an hour we held a red-hot gospel service. It began to rain, but the people refused to leave. They they stood for another hour under their dripping oil-paper umbrellas. I doubt if one had heard before the name of Jesus.

I asked one aged man if missionaries had visited this district. He replied, “About 25 years ago one passed through here, but we have not seen one since.” These are the things that pull at the heart strings. It is physically wearing to tramp miles every day and hold services almost continually, but

It is great to be out where the fight is strong,
To be where the heaviest troops belong,
And to fight there for man and God.

Source/Forrás: An excerpt from Mrs. Charles E. Cowman’s “Missionary Warrior”, New Condensed Edition, 1939., pages 75-79. Ford.: wordwatcherdawn

Mindig tudtam, hogy lennie kell egy ilyen Istennek! (I Knew There Had to Be a God Like That! by Charles E. Cowman)” bejegyzéshez ozzászólás

Comments/Hozzászólások

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s