Aki megalázza magát, felmagasztaltatik (The One Who Humbles Himself Will Be Exalted by J. C. Ryle)

— Samuel at Gilgal („Gilgáli Sámuel”)

J. C. Ryle elmagyarázza nekünk azt, hogyan kell az Úr előtt megjelennünk:

“Némelyeknek pedig, kik elbizakodtak magukban, hogy ők igazak, és a többieket semmibe sem vették, ezt a példázatot is mondá: Két ember méne fel a templomba imádkozni; az egyik farizeus, és a másik vámszedő. A farizeus megállván, ily módon imádkozék magában: Isten! hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedő is. Bőjtölök kétszer egy héten; dézsmát adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állván, még szemeit sem akarja vala az égre emelni, hanem veri vala mellét, mondván: Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek! Mondom néktek, ez megigazulva méne alá az ő házához, inkább hogynem amaz: mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Luk. 18:9-14)

Nos, mielőtt még mélyebben belemerülnénk e példázat értelmezésébe, szeretnék rámutatni arra, hogy az első igevers arról számol be, hogy volt egy pont, amelyet illetően mind a farizeus, mind a vámszedő megegyezett – volt egy közös pont kettejük között –, és ez a következő volt: mindketten felmentek a templomba imádkozni. Mindketten ugyanazt a célt tűzték ki, mindketten ugyanazon az úton mentek, ugyanabba az épületbe léptek be, és egészen eddig a pontig nem volt kettejük között semmilyen észrevehető különbség sem – már legalábbis ami a külső viselkedésüket illeti. De hamarosan meglátjuk azt, hogy a szívbeli hozzáállásuk nagyon is különbözött, mint ahogy a Bibliában először megemlített Istent-tisztelők – Káin és Ábel – esetében is egy hatalmas szakadék tátongott a két ember között: ugyanis, amint azt az Igében látjuk, Isten az egyikőjük áldozatát elfogadta, a másikét azonban visszautasította.

Ó, szeretteim, ez az igevers-szakasz nagyon komoly elgondolkodni valókat ad nekünk, és kétség sem fér hozzá, hogy miérettünk íratott meg. Látszólag mindkét férfi „felment a templomba imádkozni”, de mégis: milyen félelmetesen végződik ez a történet! Jézus pont előtte beszélt a folyamatos imádkozás szükségességéről a hamis bíró példázatában, majd szinte rögtön, anélkül, hogy bármi is megszakította volna a gondolatmenete fonalát, hozzátette ezt a másik, általunk most tárgyalt példázatot. Minden bizonnyal pedig azért, hogy ez emlékeztetőül szolgáljon nekünk egy olyan dolog kapcsán, amelyről hajlamosak vagyunk megfeledkezni: az, hogy bármennyire fontos is az imádkozás, nem szabad azt feltételeznünk, hogy mindenki, aki imádkozik, feltétlenül csak istenfélő szellemmel és szívvel teszi ezt; és bár gyakran kívülről igen buzgóságosnak tűnik valaki Isten szolgálatában, mégis lehet, hogy belül, a szívében még sincs igazi, Istennek való, mély odaszánás.

S bár valóban nagyon örömteljes és bátorító azt látnunk, hogy tömegek mennek fel az Isten házába, mégis: fájdalmas azt észrevennünk, hogy túl sokan vannak olyanok, akik ezzel a bizonyos farizeusi szellemmel mennek oda, és csak nagyon kevesen a vámszedő szívbeli hozzáállásával. Ők mind ugyanazokat az imákat mondják, meghajtják térdüket, szájukkal egyszerre formálnak imákat, mégis: olyannyira különböznek, mint az arany a közönséges fémtől. Nem mindenki tartozik Izraelhez, akit izraelitának hívnak. Nem mindenki keresztény, aki Krisztus Nevét mondja. S Isten szemében nem mindenki kedves istentisztelő, aki a Magasságos templomában találtatik.

Hol található tehát a különbség? A választ a példázat adja nekünk. Néhányan úgy jönnek, mint ez a farizeus, mások pedig, mint a vámszedő; vannak, akik megtört, bűnbánó szívvel jönnek, olyannal, amelyet az Úr nem vet meg, míg mások egy, önmagukat meg nem alázó, öndicsőítő szellemmel járulnak Isten elé, a saját szemükben igen bölcsnek és tisztának tűnve – de az ilyen emberek áldozata utálatos Isten szemében. Bárcsak mindannyian folyamatosan észben tartanánk, hogy „az Úr nem azt nézi, amit az ember; mert az ember azt nézi, ami szeme előtt van, de az Úr azt nézi, mi a szívben van” (1Sám. 16:7), és hogy Előtte minden szív nyitott, Ő minden szívbeli vágyat ismer, és semmilyen titok sem elrejtett Előle! És ha ezt minél jobban felismerjük, annál óvatosabbak leszünk a tekintetben, hogy milyen szívvel és szellemmel közeledünk az Ő trónjához; és igyekszünk elkerülni az istentisztelet előtti és utáni hiábavaló, haszontalan beszédeket, így fogadva meg Salamon bölcs tanácsát, hogy „őrizd meg lábaidat, mikor az Istennek házához mégy” (Préd. 5:1).

Forrás: http://samuelatgilgal.wordpress.com/2012/03/04/the-one-who-humbles-himself-will-be-exalted/ Ford.: wordwatcherdawn

Comments/Hozzászólások

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s